Agymosogató agynyomtató

Állok a liftben. Éppen most nyomtam meg az ötöst, az ajtó záródik. Épp csak odapillantok a tükörbe, ismét olyan az arcom, mint évközben szokott. Tölcsér alakja van. Most is töltöttek bele valamit, s a tölcsér tetején kiszállt a harag, ami június óta bennem van, vagyis csak volt. Most nem kapcsolom be a tv-t, hogy megnézzem, milyen olcsó műsorról maradok le, láttam ma egy filmet, láttam ma egy embert, ami és aki miatt írnom kell, egy olyan régi félét.

Hazafelé figyeltem az embereket. A hetesen láttam felszállni a Keletinél egy esztergomit, a villamoson arabul beszéltek, mellettem pedig magyarok arról, hogy vettek egy tévét, LG-t, lcd-t, részletre. Meg hogy nem szabad egy kicsit sem inni, mert akkor az embernek mindig több kell, aztán az lesz a vége, hogy nincs megállj. Ami fontos volt, beeresztettem, ami nem, azt elraktároztam, majd talán egyszer jó lesz, most nem is érdekel. Miután leszálltam a villamosról a Mester utcánál, jöttek az arabok is, hallgatni akartam a beszédjüket, bár egy kukkot sem értettem belőle, kíváncsi voltam rájuk. Egyszer mögöttük mentem, majd mikor már úgy tűnt, követem őket, eléjük vágtam, így is hallottam őket. Aztán hazaértem, álltam a liftben is azóta, most meg itt ülök ebben az új fotelben, ami teljesen megfelelő hely az íráshoz. Most is hallom az arabokat, pedig ezek már nem azok, itt a környéken sokáig van élet, beszélgetnek, nevetnek a mindenféle nemzet fiai és lányai, kicsit ki is nyitottam az ablakot, hogy jobban halljam őket, ritmust adnak az íráshoz, meg persze ritmust ad az is, ahogy az óra ketyeg, meg ahogy én gépelek.

Elvileg már jóval korábban haza kellett volna érnem, de az óra tovább tartott, bár ez tarthatott volna még tovább is. Sokat nem mondhatok róla, inkább csak arra célozgatnék, hogy ki tartotta: az az ember, aki nekem félévkor kettest adott. Akkor nem tartottam igazságosnak, sőt, eleinte azt hittem, csak elírás, aztán mikor kiderült, hogy nem, találkozni akartam vele, hogy mondja meg, hogy miért. Felhívtam, nem vette fel. Lehet, hogy úgy tűnik, feladtam, de én inkább úgy fogom fel ezt az egészet, hogy semmi sem történt véletlenül. A múlt héten aláírtam az indexemet, ott éktelenkedett benne az a bizonyos kettes, visszajött az a pillanat, amikor a honlapon megláttam az eredményt: a szívem zakatolt, szégyelltem magam, nem is akartam inkább látni sem, becsuktam, felejtsük is el. Ma ez a tanár tartott egy olyan órát, aminek hatására rájöttem, hogy az a vizsga nem ugyan nem kettest érdemelt, de nem is jobbat annál. Ugyan túlzás, ha azt mondom, elégtelen kellett volna ráírni, de akkor azt mondhatná az olvasó, hogy na, ennek is jól megmosták az agyát. Ez nem agymosás. Ez tanítás, ez arról szól, hogy az ember ne akarjon asszimilálódni, ha nem arra tanították eddig, ha nem ezt vallotta magától is, ne akarjon felvenni egy olyan értékrendet, ami nem az övé. Ha eddig úgy gondoltam, hogy a bulvár veszélyes és undorító (mármint a celebekkel és a semmivel megtöltött bulvár, nem a klasszikus értelemben vett), akkor ne akarjon egy olyan egyszerű gondolkodást a magáénak tudni semmi pénzért sem, akkor vigye bele a személyiségét azokba a feladatokba, előjövő problémákba, amik arra hivatottak, hogy csak rosszul lehet megcsinálni őket, akkor jelezze az ember, hogy ugyan gagyi a kérdés, gagyi feldolgozást igényel, de én magam nem vagyok gagyi. Már értem, mit értettek azon, hogy hozzáadott érték kell a jó riportba, nem az, hogy sablonok alapján dolgozzunk. Érték. Ma megkaptam az érték mellé azt is, hogy emberi. És tudni kell azt is, meddig lehet az ember szenzációhajhász riporter, s mikortól kell azt mondania: én ember vagyok, akivel dolgozom, ő is ember, s bár belőle élek, vissza mégsem élhetek vele.

Nem akartam szentenciát írni, inkább utat mutattam magamnak. Vagyis nem én, csak én rögzítem, hogy ha bármikor letérnék erről az útról, tudjam, mit gondolok igazán, milyen gondolatok száguldoztak 2009. szeptember 11-én a fejemben a Róna utca ideiglenes megállójától, egészen a most következő pont begépeléséig, vagy még tovább. Nevetnek odakinn, megyek vacsorázni.