Nem is tudom, mikor volt, meg hogy', de egyszer azt hallottam valakitől, a megszokott na, álljon meg a menet helyett, hogy na, álljon meg a perc! Családi összejövetelek állandó poénjává vált ez az elszólás, az évek során azonban elkopott jelentése. Már nem találjuk olyan viccesnek, vagy ha nevetünk is rajta, csak a régi szép idők emlékének tisztelgünk ezzel. Ma reggel azonban egészen új jelentés társult gondolataimban ehhez a mondatocskához, a következő felismerés miatt: ma március utolsó napja van, mi meg ugye április utolsó napján befejezzük gimnazista pályafutásunkat. A gond csak annyi, hogy e két hónap között nincs már egyéb hónap, következésképpen, a mindenit!
Hát ennyi volt? Abba már beletörődtem, hogy a tizenkettedikesek már csak tizenkettedikesek, vagyis önállóság, felelős döntések és még sokan mások, ezek még úgy belefértek a hétköznapokba. De az már tényleg sok, hogy már az iskolán kívül is csak olyan jelzéseket kap az ember, hogy game over, a következő pályához üss entert...
A ma reggel ugyanis ugyanúgy indult, mint akármelyik másik. Nehéz felkelés, újra felismertem, hogy a kávé nem ivódik meg magától, tehát nem elég az ébredés komoly fizikai fájdalma, még mozduljak is meg azért a csészéért, aztán öltözködés, lehetőleg persze úgy öltözködjek, hogy a reggeli 3°C-hoz is jó legyen, meg a délutáni 20-hoz is, és nehogymá' ne passzoljon minden színben, mert akkor meg ideges leszek egész nap, igen, ha eddig bárki tökéletesnek tartott volna, el kell keserítsem, nekem is vannak bogaraim, sőt. (Mostanában a szobámban hangyák is vannak kb. ezren, pedig feldomesztoszoztam az egészet, de úgy látszik, ezek ezt is bírják.) Szóval minden rendben ment, a forgatókönyv hibátlanul teljesítve, de a vonaton történt valami... Nos igen, ez lesz az a rész, amit tulajdonképpen jóval hamarabb le kellett volna írjak, és lehet, hogy olvasóim nagy százaléka idáig már nem is jutott el, mert rájött, hogy nem írok semmiről, és inkább átment az index.hu-ra idegeskedni a politikán, de nyugalom, most következik a lényeg. Szóval a vonaton, a vonaton nem volt szabad az a négyes hely, ahol Göge, BA(L), és jómagam szoktunk ülni. Amikor ezt észrevettem, kettő dolog jutott eszembe: az egyik az volt, hogy a fenébe, bezzeg a Jóbarátokban senki nem ülhet arra a fotelre a Central Perk-ben, ahova Phoebe és a többiek ülnek mindig, akkor a miénkhez hogy mernek egyáltalán hozzáérni? A másik, ami eszembe jutott az az, hogy átülök egy másik helyre, és nem akadok ki hülyeségeken, úgy várom a többieket.
Na, ennyi volt ami engem ma bántott, de ebből rengeteg más probléma adódhat a következő 1 hónapban. Egyre inkább ki leszünk ugyanis felejtve a történésekből itt, és nem fogjuk érezni azt a "jó kis bukét", amit a kertvárosi vasútállomás környéke áraszt magából reggelente. Ja, és nem annak a négy széknek a hiánya bánt, hanem az elv. És igen, ez is egy afféle családi szólásunk, tehát nem X bánt, hanem az elv. Ennyi.
UI.: Senki ne nyugodjon meg, lesz még panaszáradat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése