Gondolj egy szép tájra, mondjuk egy tengerpartra. A tenger kék, a homok narancssárgás. Lassan elindulsz a tenger felé, lábujjaid között érzed a homok csiklandozását. Nem lát senki, csak a pálmafák állnak sorban, de azok is megfelelő távolságban. Most a tenger habjai váltják fel a homokszemeket, de csiklandozás helyett simogatást érzel. Nyugodt vagy, nem gondolsz semmire. De tényleg semmire. Egyáltalán. Arra sem, hogy valamin most gondolkoznod kéne, meg arra sem, arra végképp nem, hogy mi lesz egy hónap múlva... Gondolj másra. Gondolj a tengerpartra, ami már nem is part igazán, hiszen már térdig vízben vagy. Te akkor is tovább mész, reméled, hogy tudsz úszni, legalábbis azt hiszed, hogy tudsz, hiszen elvileg megtanultál. Régen, mikor tanultad, tudtál hátúszást is, a gyorsúszásod sem volt rossz, de a pillangónak már csak egy része ment. Most mégis azt reméled, legalább egy pár tempót tudsz csinálni, legalább pár mellúszótempót. Most még mindig kinn van a feled, de visszamenni már nem tudsz a partra, nem is akarsz, nem is lehet. Mindjárt kiderül, kiderül, hogy amit megtanultál, tudod-e alkalmazni akkor is, amikor létszükséglet, de úgy érzed, biztos begörcsöl a lábad. Egyelőre azonban csak egy csapat hangos sirály töri meg a csendet, és vet véget a te mesterséges nyugalmadnak. Te nem félsz a sirályoktól, te úszni akarsz a tengerben, hiszen azért jöttél a tengerpartra, ezért tettél meg olyan nagy utat. Már felemeled a karodat, mint ahogy felemelted, amikor víz alá kellett merülnöd, amikor tanították. Nagy levegő, elrugaszkodsz a földtől, és alámerülsz. Ott vagy már a cél előtt, hiszen a víz már teljesen körülveszi a testedet, a szemed viszont nem mered kinyitni. Félsz, hogy csípné a só, hiszen még sosem búvárkodtál tengerben, legfeljebb az uszoda klóros vizében. Amikor mégis kinyitod, csak a nagy fehérséget látod, úgy megtölti a napfény a víz alatti világot is. A vakság állapota menekülésre késztet, hirtelen kapaszkodni akarsz valamibe, hogy el tudj rugaszkodni, hogy a felszínre kerülhess, hiszen már a levegőd is fogytán. Meglepő, de találsz valamit, van mibe belekapaszkodni, de még mindig nem látod, mi lehet az. Csak azt érzed, hogy fájdalmat okoz, hogy nem érdemes nagyon hozzáérni. Talán egy korall, vagy egy roncs része, ez nem derül ki soha, mert most, amikor hármat számoltam, felébredsz, és amit fogsz, nem más mint a borostás arcod, ami már tegnap Petőfis dizájnt kölcsönzött neked. 1...2...3... Most hogy felébredtél, menj borotválkozni, Petőfit meg akkor emlegesd legközelebb, ha okod lesz rá, egy hónap múlva az érettségin. Reméld, hogy tudsz majd úszni, és nem fulladsz meg, és talán a pillangó is összejön végre...
UI.: Írtam a kétségeim meggyilkolására, de legfeljebb elaltattam őket, holnap még felébredhetnek, és mivel csak alszanak, felelőtlenség lenne megfeledkezni róluk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése