Öregszem

" s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket."

(Szabó Lőrinc)

Húsvétkor ismét eljöttek hozzánk a német rokonok. Magyar anyuka, német apuka, és félvér gyerekek, két fiú. Az egyik Marco Balázs (2,5), a másik Nico Gergő (0,5)(Göge, ne szólj semmit!). Karácsonykor meg húsvétkor látom őket egész évben, így mindig kíváncsian várom, mennyit változtak az eltelt időben. Önző módon mindig magamat keresem bennük. Talán azért lehet ez, mert a fiúk anyukája azt mondta, azért adja a Balázs nevet az első gyereknek, mert azt szeretné, ha olyan rendes lenne, mint én. Na igen, Németország messze van, onnan még én is rendesnek tűnhetek. Szóval ismét itt voltak, és bár ijesztőek, mert olyan kicsik és olyan törékenynek tűnnek, mégis nagyon jól el lehet velük lenni. Marco már kezd kinőni a törékenynek tűnő kategóriából, mert biztosan jár már, lehet vele szaladgálni, meg a hűtőn lévő színes mágnesbetűket pakolgatni négyszer fel, négyszer le. Közben lehet vele halandzsázni, és bár ő nekem még nem mond semmit, mert szegény meg van zavarodva nyelvi téren, a szeméből mégis látszik a huncutság. Jó érzés, hogy nem vár többet tőlem, csak annyit, hogy foglalkozzam vele, még akkor is, ha mire megszokna minket, mennek haza. Kb. két perc kell ahhoz, hogy feloldódjon, mert eleinte még szótlan, és azt sem engedi, hogy más vegye le a kabátját, mint az anyja. Aztán mikor rájön, hogy biztonságban van, úgy járkál a házban, mintha egyébként minden nap itt lenne, tele van a ház a nevetésével, amelyet göndör fürtjei miatt inkább angyali kacajnak neveznék. Beszéde még inkább csak anyja fordításával érthető, hiszen alaposan összekeveredett benne a két nyelv. Micimackó neki "vinipú", ha valamit az anyjának mutatni akar, csak annyit mond, hogy "Mama, tau" vagyis "Mama, schau!", de azért persze vannak magyar megnyilvánulásai is, például arra, amikor megpróbáltuk rávenni, hogy átpelenkázhassuk, és csokinyuszit kínáltunk neki érte cserébe, nagy bólogatások közepette mondta, hogy "nem jó".
A másik kissrác még a törékeny kategóriába tartozik, bár testalkatát tekintve azért nem kell őt félteni, hiszen mivel tápszert kap, elég erős a lelkem. Nico olyan, mit egy kis vasgyúró, meg nem áll egész nap, mikor utoljára láttam még csak feküdt, most azonban kúszik, mászik, mintha tudná, hogy ha az emberen lévő súlyfelesleg testmozgással dolgozható le. Alig várom már, hogy vele is lehessen úgy kapcsolatot létesíteni, hogy ne kelljen felvennem, mert sajnos, mindig azt hiszem, hogy kifolyna a kezemből, vagy összetörne benne.
Szóval úgy néz ki, öregszem, ha már a gyerekek is ennyire elgondolkoztatnak, talán azért, mert egy kis kóstolót kapok abból, aminek talán már vége, és amit nagyon hiányolok, a gyerekkoromból.
Nemcsak én öregszem, hanem a blogom is, lassan egy hetes. Örülök, hogy végül elkezdtem, ugyanis sokkal többet tudnak rólam mások, meg amit én tudok magamról, az is nyomonkövethetőbb, és ami olykor eszembe jut, végre meg is marad...