A barátságról

Régen görcsösen akartam, hogy barátaim legyenek. Akartam valakikhez tartozni, olyan akartam lenni, mint ők, de nem ment, nem tudtam hasonulni. Nem szoktam rá a cigire, nem bazmegoltam, (hopp, most csak kirepült egy) nem mentem bele olyanokba, ami már nem fért volna bele a szülői úgy viselkedj, mintha én is ott lennék kategóriába. Ez volt az általános iskola. Aztán amikor 12 évesen rájöttem, hogy nem erőszak a disznótor, nem kell nekem homokos földben gyökeret ereszteni, mindennél jobban akartam, hogy átkerüljek egy olyan társaságba, ahol hozzám hasonlók vannak. Amikor beléptem abba az új közösségbe, hirtelen megijedtem: ide se vagyok való, itt se lesznek olyanok, akik tényleg a barátaim lesznek. Ismét görcsösen akartam barátkozni, de úgy, hogy néha tüskéket növesztettem magamra, és csodálkoztam, hogy nem megy. Aztán megint rájöttem, hogy nem kell semmit erőltetni, és egyszer azon kaptam magam, hogy van barátom, nem is kevés. Csak korábban rossz volt a definíció, amit a barát kifejezéshez kötöttem. Régen azt hittem, akkor vagyok jó barát, ha hasonulok, mára rájöttem, akkor, ha magamat adom, és kérek a másikból. Azt is fel kellett ismernem, hogy nem tudom mindenem adni senkinek, csak részeimet, így igazából nincs is olyan ember aki engem teljesen ismer. Akkor ismerhetne engem valaki, ha az az x ember, akiket ma barátomnak nevezek összeülne egy kávé mellett, és mindenki elmondana mindent, amit rólam tud. Azt hiszem, ez talán nem fog megtörténni az életemben, a halotti toromra meg még azt hiszem várni kell, vagyis remélem, mert amint leírtam azt a kávés-beszélgetős happeninget, rájöttem, hogy arról van szó. Szóval úgy néz ki, legjobb barátom már nem is lesz, de örömmel tölt el, hogy vannak viszont olyan barátaim, akiknek butítva ugyan, de kiadhatom magamból azt, ami fáj, foglalkoztat, érdekel. Van olyan, akivel úgymond mókázni lehet, van, akinek elmondom, ami fáj, van olyan, aki az életre nevel, élni tanít, és van olyan, aki egyszerűen rokonlelkem. Néha lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy nem mondok el minden barátomnak mindent, főleg, mert fel is hánytorgatják nekem, hogy én miért nem vagyok velük őszinte. Szóval fura dolog ez a barátság, egyszer azt olvastam, ez a legönzetlenebb emberi kapcsolat. Igen, a nyelvtan munkafüzetben olvastam, biztos morfológiailag kellett elemezni a mondat szavait, én viszont inkább többször elolvastam, de máig nem jöttem rá, hogy ez tényleg így van-e, legfeljebb csak néha érzem úgy, hogy van benne valami.
És hogy miről jutott eszembe ez az egész? Arról, hogy született tegnap egy bejegyzés, (lásd ez alatt) amire született egy válasz, és még most is emésztem, mert én azt hittem, mindent leírtam, de a válasz olvasásakor rájöttem, hogy úgy teljes az egész, ahogy a válasz kiegészíti. Szóval igen, ezért nehéz megfejteni ezt az emberi kapcsolatot, meg azért, mert annyira sok mindenen múlik, hogy az ember el sem hiszi, ha van.